Így vonjuk be az embereket a közpolitikába: Részvételiségi tapasztalatok Magyarországon

Új Egyenlőség

Az elmúlt években számos, nemzetközi szinten elterjedt gyakorlat jelent meg a magyar önkormányzati politikában, melyek az emberek közpolitikai döntéshozatalba történő bevonását ösztönzik. A különböző részvételiségi eszközök hazai tapasztalatairól beszélgetett Oross Dániellel, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének munkatársával Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője. Az elmúlt években összegyűlt tapasztalatok alapján Oross Dániel szerint kijelenthető, hogy a részvételi költségvetési kezdeményezések tesztfázisa lezárult. A deliberatív eszközök, a közösségi gyűlések folyamata azonban még jóval kezdetlegesebb, kísérleti állapotnál tart. A részvételi költségvetést eredetileg a brazil Munkáspárt indította el Porto Alegre városában 1988/89-ben, majd pedig számos más dél-amerikai város is elkezdte alkalmazni. Az európai önkormányzatok között jelentős késéssel jelent meg a részvételi költségvetés intézménye, a kutató szerint főképp az önkormányzati rendszer felépítése és működése miatt. Ezen eltérés szemléltetéséhez érdemes először megnézni az eredeti brazil modell működését. Ebben a lakosok az igények és javaslatok megfogalmazásán túl a megvalósításban is aktívan részt vesznek. Az európai önkormányzatok esetén ennél jóval szűkebb körben értelmezhető a részvételiség, a nemzetközi szakirodalom megfogalmazása szerint kevésbé érvényesül a „demokrácia demokratizálódása”. A magyarországi megvalósítások is ezen európai gyakorlatokra hasonlítanak, minden esetben az önkormányzat intézményrendszerén belül, az önkormányzat által történő megvalósítás látható. Az eredeti brazil modellnek kulcseleme a szegényebb társadalmi rétegek döntéshozatalba való bekapcsolódása. Ennek alapvető oka, hogy a városok nyomornegyedeiben alapvető szolgáltatások is hiányoznak, így az ezek közötti prioritások meghatározása, illetve azok önszerveződésen alapuló biztosítása a cél. Ezzel szemben a hazai gyakorlatokból az látszik, hogy az önkormányzatok a költségvetés kis részét költik csak el részvételi költségvetés keretében, egyfajta ’nice-to-have’ jelleggel használják azt, a végrehajtást pedig a lakosok nélkül intézik. Ez a logika önmagában teljesen más közönséget vonz, szinte törvényszerű a középosztály dominanciája. A hazai sikeres példák között a szakértő szerint élen jár a kispesti és a XXII. Kerületi Önkormányzat, valamint anyagi értelemben egy más szintet képvisel a Fővárosi Önkormányzat három éve zajló, évi 1 milliárd forintos közösségi költségvetési projektje. A közösségi gyűlések alapelve a lakosság reprezentálása kicsiben. Oross Dániel elmondása szerint ez véletlenszerű kiválasztáson és meghíváson alapul a reprezentatív összetétel biztosítása érdekében. A közösségi gyűlés alatt a résztvevők professzionálisan facilitált döntéshozatali mechanizmusba csatlakoznak be. Ellenben a lakossági fórumok hierarchikus jellegével, a közösségi gyűlés egy szavazással végződő, többkörös, strukturált döntéshozatali lehetőséget biztosít. Budapesten a Fővárosi Önkormányzat eddig 3 közösségi gyűlést tartott, klímaügyi, európai uniós és közlekedési témákban, ezeken 50-50 fő vett részt. A beszélgetésben szóba került a közösségi programalkotás is, mint a nyilvánosságban legújabban feltűnt részvételiségi eszköz. Az alkalmazása mellett Oross Dániel szerint két szempont miatt dönthetnek leginkább a politikusok: egyfelől a társadalom mindennapi problémáira való reflektálás céljából, melyet a párt tagsága nem feltétlenül tükrözne, másfelől olyan csoportok képviselete okán, akiknek a döntéshozatalba való bekapcsolása általában nem történik meg. Példaként Oross a zöldpártokat említi, melyek programalkotásuk során a jövő generációk érdekeit is képviselni kívánják. A kutató hazai politikusokkal folytatott interjúi alapján ezen felül a közösségépítés fontossága jelenik meg fő célként. Végül szó esett arról is, hogy világnézetileg mely pártok nyitottabbak ezen részvételi eszközök alkalmazására.